Újra a diadalív árnyékában... A háború előszele.

atomrobbanas.jpg

Egyre többet jut eszembe a regény.

Európa a II. világháború előtt. 

Párizs.

Egy német orvos, aki menekültként él és feketén dolgozik.

 

A világ évek óta és minden logikát félresöprő módon készül a nagy harmadikra. A jeleket nem észlelve rohanunk a végzet felé, nem látva a hasonlóságot, ahogy a történelem (mint olyan sokszor) épp megismétli önmagát. 

Einstein úgy vélekedett, nem tudja mivel fogják megvívni a nagy harmadikat, de azt sejtette, hogy a negyediket majd kőbaltával. 

 

A harmadik jelei előttünk vannak. 

Fokozódó vallási fanatizmus, értéktelenedő pénz, átértékelődő politikai rendszerek és nézetek, elszegényedés, összeomló, és/vagy összeomlással fenyegető gazdaság, szélsőséges eszmék, szélsőséges tettek, a társadalom egyöntetű - csak a jelenben - élő és a jelent látó mentalitása.

 

Nem az a gond, hogy egy háború vélhetően megint Európát fogja romba dönteni, hanem az, hogy Európa csak a kezdet lesz a teljesen céltalan mészárlásban, ahol az egymást faji, etnikai, vallási, szociális, nemi hovatartozás miatt gyűlölő népek lemészárolják egymást, olyan fegyverek árnyékában, melyek eleve kizárják a jövő, az újjáépítés lehetőségét, mert egy nukleáris tél, pont annyira végzetes, mint egy bakteriológia holokauszt.

Az irány látható, a cél már kevésbé. 

Sokan vagyunk, egy túlnépesedett világban, ahol túl sok energia, túl sok kütyű, és túl kevés érzés határozza meg a mindennapok egyre butább káoszát, ahol érdek ad pénzt érdeknek, és az egymást követő civilizáltnak ható generációk voltaképp mobiltelefonos majmokként tetszelegnek a nemlétező emberi nagyságukban.

Okosnak hisszük magunkat, mert gépek és színes fények közepette élünk, egy olyan világban, ami karnyújtásnyi közelségbe hozott ételt, italt, de ami ugyanakkor eltávolított minket a túlélés alapvető ösztöneitől, és vakká tett a környezet, a világ, a többi ember, úgy általában az élet és a valóság realitásaira. 

 

Úgy vélem lesz háború

Tíz éven belül.

Félek nem lesznek határai.

Még inkább félek attól, hogy az indokok nagyon egyszerűek lesznek.

 

Sokan vagyunk értéktelen bábok egy olyan sakkjátszmában, amit évszázadok óta játszanak, és ahol az életünk voltaképp egy "nagymester" döntéseinek eredményeként formálódik.
Látszat minden akarat, minden választás. Mert nem mi, nem "én", vagyok aki meghozza a döntést, hanem az az eszme, ami rámutat két, vagy több útra amin járhatok, és emiatt nekem eszembe sem jut keresni egy saját, egy önálló utat abba az irányba, amit talán nem is engednek látni.

 

Milliárdnyi ember.

Milliárdnyi érték.

Milliárdnyi bábú...

 

A mocskos igazság az, hogy túl sokan vagyunk a sakktáblán, a túlnépesedett patkánykolóniák minden hibájával. És hiába termelte ki magából ez a rágcsálófészek Newtont, Einsteint, Hawkingot, hiába adott Teréz anyát, vagy Gandhit, ha a tömeg a pénzt, és hatalmat istenítve, csak saját pillanatnyi öröme érdekében képes élni, létezni, cselekedni.

Jelenünk korlátolt mindennapjaiban apák erőszakolják meg lányaikat, anyák adják el gyermekeiket, nagyszülők árulják a jövőt kenyérért. Torz és embertelen társadalmak élnek, rajzolt határok, és érthetetlen korlátozások közepette, egy ezerszínű, és száznyelvű világban, egymás gondjaira és problémáira vakon, de bármikor erőszakra készen, ha valaki nem érti meg a saját problémáinkat vagy a saját gondjainkat.

Önmagunk értékeit etalonnak tekintve, megvetjük a másságot, a megszokottól eltérőt. Kinevetjük a szokatlant, elnyomjuk a cselekvőt, megvetjük az igazmondót, és elpusztítjuk aki változást hirdetve rámutat emberi gyarlóságainkra.

 

Ma minden nap, minden percben, keresztre feszít az emberiség egy Jézust a Föld valamely pontján, aki emberségre buzdít, és egy jobb holnapért imádkozva hirdetne igét, ellenezve a háborút, szeretetre és megértésre biztatva. 
Ma megöljük a szeretet és gondoskodás néha kemény hirdetőit, ha ki akarnák verni a mindennapok templomaiból a szeméttel kufárkodókat.

Ma eladjuk a gyermekeink holnapját egy mobiltelefonért, egy látszólag jól fizető munkahelyért, egy látszatvilág, látszaterkölcseinek, látszatigazságaiért, ahol a kimondott szó már nem hat érvnek, ahol egy szappanopera könnyeket csal a szemünkbe, de egy haldokló mellett elmegyünk az utcán. 
Ma vagyonokat adunk Tv shopra, média jósra, vagy valóságshowra, de sajnáljuk a fillért egy koldustól.
Ma a háború előszobájában állunk, vakon az értékekre, vakon a lábunkba csimpaszkodó gyermekeink jövőjére, rátapadva a mobilképernyő virtuális agyrohasztására... 

Nem látunk.

Nem hallunk.

Nem értjük a dolgokat...

...De mindezt tagadjuk... akár erőszakkal is!

 

Nem tudom mit hoz a holnap, mit rejteget az ismeretlen, mire lehet számítani, de egy bizonyos. 

Egymillió dollár birtoklása egy nukleáris sivatagban nem tesz majd senkit boldoggá. 

 

De egy darab húsért, majd képesek leszünk megszervezni a negyedik háborút...

Két barlang között.

Elfeledve ötezer évet, Leonardót, Shakespeare-t, az űrutazást...

...mert emberként képtelenek vagyunk embernek lenni.

Ösztöneink vezetnek, igényeink és vágyaink hajtanak.

 

És mert ilyenek vagyunk, a gyermekeink is ilyenek lesznek.

Hiszen eladtuk őket a sakktábla urainak.

...mert bár képesek vagyunk elképzelni, hogy milyen a háború, milyen a pusztulás, és milyen a végzet, de képtelenek vagyunk elképzelni, milyen lenne a jelen, ha nem önmagunkkal, a saját igényeinkkel, vágyainkkal, foglalkoznánk, hanem azzal a jövővel, amiben a gyermekeink fognak élni...

...vagy ahogy most sejthető: vegetálni...

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://shepherdszerint.blog.hu/api/trackback/id/tr788895558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Facebook oldaldoboz