2016-ban ezt az írásom olvastátok a legtöbben. (Több mint ötvenezren.)

images_5_1.jpg

A lábam alatt égett hamuvá, amit a szüleim és a nagyszüleim építettek az országnak.

 

Apám textilvegyészként dolgozott, édesanyám fonónőként. „Értelmiségi szülők munkás dolgozó fia, és parasztszülők, munkás dolgozó lánya.„

Korhűség? Koreszme?

Korkép?

Látlelet egy másik világról, ami képes volt szeretni, értékelni, és adni, miközben gyakran elvett, még gyakrabban becsapott, és sokszor olyan áldozatot követelt, amit ma szinte senki sem merne vállalni.

A világ, a horizont, a gondolat, az érték, a vágy, a lehetőség sajátos csodája volt, az, hogy ők ketten egymásra találtak, egy olyan idő munkával és fura értékeivel terhes légkörében, amikor az emberek, a társadalom gondolkodása, a mindennapok értékvetése nem egyszerűen más volt, mint a jelené, hanem elképzelhetetlenül eltérő.

A szüleim egy „hídon” éltek, ami összeköti azt a feledésre ítélt, a szüleik – a mi nagyszüleink - által élt, épített, és látott múltat, azzal a jelennel, ami a ma problémáinak nem csak a gyökere, de talán a megoldása is lehet.

 

Üdvözöllek. Juhász Zoli vagyok, és ma egy kicsit másképp, egy kicsit másféleképp szeretnék veled beszélgetni.

Ha velem tartanál egy furcsa, néha talán kicsit érthetetlen utazásra, ha úgy érzed, van valami a levegőben, amit nem tudnál a nevén nevezni, de mégis úgy kínoz, úgy „mocorog” mintha tüske fúródott volna a kezedbe, akkor tarts velem.

 

 

A hetvenes évek – közel harminc évvel a nagy háború után, egy sokak által érthetetlen forradalom, és a nagyszülők hitében meggyökerezett politikai identitás ölelésében a fiatalok – akár csak a mai fiatalok – nem látták, nem értették, nem fogták fel, mit jelentett a szüleik értéklátása, és élete. Nem értették, hogy az ő szüleik mit kaptak és mit adtak az ország, a nemzet, az egység néha hazug látszatérzelmeiért.
Apámék is voltak fiatalok, ők is tudtak és akartak lázadni, ők is alkottak kritikát, és nekik is voltak terveik, álmaik, elképzeléseik arról a holnapról, amibe a gyermekeiket szerették volna felnevelni.
Látták a szüleiket, a nagyszüleimet, de nem látták, nem láthatták az embert, mert az ország esküt fogadott, és kollektív amnéziába zuhanva nézett konok és vigasztalhatatlan mesterkéltséggel előre, mert a hátuk mögött romok voltak. Be és eltemetett életek, egy másik, egy ismeretlen rendszer, amit a hatalom mindörökre és mindenáron megbélyegezve lakatolt le, azt sugallva, ami elmúlt, az rossz volt, amit most építenek az már majdnem jó, és az a jövő ahova tartanak az maga a megtestesült álom.
És a szüleim, a mindennapok vállalásában, az eszme és a hit igájába hajolva ott folytatták, ahol a szüleik – a mi nagyszüleink – még be sem fejezték.
Rakták a követ, hallgatták az igét, mérték a pusztuló időt, és vártak arra a pillanatra, amikor megérkezik az a jövő, ami minden álom megtestesülése, amiért nem lehet eleget áldozni, amit nem lehet félbehagyni, mert az alap, a struktúra, a fundamentum már szinte kész.

Aztán eljött a pillanat, amikor a lázadó gyerek, belenyugvó, és cselekvő szülővé változva megfeledkezik az álmairól, a kritikáiról, a hitéről, mert kezébe kapja a holnap ígéretét, a saját gyermekét.
A pillanat felülír mindent. A lázadás elbukik, helyébe lép a rendszer diktálta értékvetés, ami a lélekbe tetoválja a legmocskosabb és mégis leginkább felemelő és legősibb igazságot: - Nem számít ki vagy! Csak a gyerek fontos! Tartsd életben, vagy pusztulj!

 

Nagyapám és nagyanyám megélt egy pusztító és mindent leromboló háborút. Éheztek, és bujkáltak. Elvesztették a szeretteiket, a hitüket, a reményeiket és a gondolataikat.

Üres dióhájakként hánykolódott Európa nemzeteinek embere, mert a háború nem csak a házakat, a mezőket, az utakat és a hidakat, nem csak az emlékműveket, múzeumokat, templomokat rombolt le, de az emberiség azon hitét is, hogy van értelme élni.

És amikor már mindenki azt képzelte nincs több szörnyűség, nincs több borzalom, nincs több gátlástalanság, keleten és nyugaton zászlót bontott a gyűlölet eszméit hirdető két nagy világnézet, és az épp csak magához tért túlélőket, a csont és bőr, a megkínzott, és megvert, a kiéheztetett és reményvesztett emberiséget megtanította arra, milyen az elemi félelem. Milyen attól rettegni, hogy holnap valaki MÁS, majd elveszi azt a keveset, ami van, vagy elrabolja azt a sokat amit őrzünk.

És a lerombolt falak helyére új falakat építettek hitből, reményből és a rémület, a félelem habarcsából olyan erős kötést raktak bele, hogy az lerombolhatatlannak, és elpusztíthatatlannak tetszett.

A világ és az ember – meghasonlott.

Félbevágott almaként hevert minden, elválasztva kultúrát és embereket, meghatározva a hitet és gondolkodást, lakatot téve egy talán soha sem létezett eszmére, a szabadságra.

Nagyszüleink rakták a követ, építették az utat, kiemelték a folyókból a hidakat, megnyitották az iskolákat, és elfogadták, hogy az élet nem más, mint egy burok, aminek van egy belső és egy külső fala, ami ugyan áttetsző, de nem mindenhol átlátszó, ami kemény és törhetetlen, és amint nem szabad, és nem lehet átmenni, sőt, egy idő után szükségtelen is.

Éheztek, ha kellett, és ha azt mondták.

Dolgoztak ingyen, és adtak kölcsönt az országnak, mert az eszme az ideológia, és a hit azt sugallta, ez a helyes, mert az a jövő ahova tartanak az maga a megtestesült álom.
Éltek egy világban, ami szinte minden életpercben kért, vagy követelt, ami tele volt eleinte háborúval és félelemmel, később pedig félelemmel, és falakkal.
Az ország újjáépült, az élet új utakat keresett, az értékszámlálás napjai belesimultak az eszme bűvöletébe. Ha volt is lázadás, az kenyéren, vízen, áramon múlt, utóbb egy csengőn, ami ha éjjel szólalt meg, akkor visszatért a háború, vissza a rettegés, az éhség, és a nincstelen kirekesztettség…

...és egy nap megszülettek a háború utáni gyerekek és eljött a pillanat, amikor a kiéheztetett, és agyonhajszolt, az örökké dolgozó, és örökké lángoló szívű, a mindig építeni és adni kész ember, szülővé változva megfeledkezik az éhezésről, az eszméről, a romok árnyékában eltöltött napokról, mert kezébe kapja a holnap ígéretét, a saját gyermekét.
A pillanat felülírt mindent. A tegnap feledésbe merült, és a helyébe lépett a rendszer diktálta értékvetés, ami a lélekbe tetoválja a legmocskosabb és mégis leginkább felemelő és legősibb igazságot: - Nem számít ki vagy! Csak a gyerek fontos! Tartsd életben, vagy pusztulj!

 

Nagyszüleim mára halottak.

Emléküket néma kövek, fekete fehér fényképek, és egy távoli élet lassan fakuló emlékei őrzik. A világ romjain felépült valami, ami működött, ami eszmét, hitet és életet adott.
Gyárat, ahol lehetett dolgozni, otthont, ahol lehetett pihenni, és ideológiát, ami látni engedte a jövőt, ahova tartanak, és ami maga a megtestesült álom.

A burok állt, de a falakon repedéseket futtatott fel az idő, és a repedéseken keresztül beszivárgott egy másik világ zaja, ami látszatra más, talán jobb, talán szebb volt. Ahol a létezés könnyebb, mert a viszonyok és korlátok másképp és máshogyan vannak megfogalmazva, ahol a bolt egyúttal választék is, ahol a divatnak trend a párja, ahol a valóság nem más, mint a reklámok színes ígéretének beteljesülése. Ahol az utazás nem engedmény, hanem lehetőség, ahol a munkáltató nem az állam, hanem egy másik ember, és ahol a gondolkodás nem bűn, hanem jog.
A fal mögött egy lehetőség volt, tele színes álmokkal, és azzal a fura, egyre többek által felvetett értékvetéssel, hogy a nagy ígéret, a jövő ahova tartank, mert az maga a megtestesült álom, az voltaképp a falon túl van.

És a szüleink szembefordultak a nagyszüleinkkel, és megkérdezték őket:
- Miért nem azt választottátok? Miért kellett negyven évig élni itt, a burokban, a falon innen, ahol a bolt kicsi, a reklámok színes gondolatai hazugságok, ahol nem lehet utazni, ahol az állam diktálja a munkád, és ahol ha gondolkodni mersz, pláne másként, akkor bűnt követsz el?

És a nagyszülőknek nem volt válaszuk.
Nem lehetett.
Hiszen ők csak építettek, adtak, gondoskodtak és abban élek, amiről azt hitték, hogy az a jó, hiszen amiben éltek, a lerombolt, a felégetett, az elpusztított világ, az ok, az előzmény, mind-mind olyan tabuvá lett a meghirdetett új életben, ami abban a percben, abban a pillanatban nem választásnak minősült, egyszerűen csak…

Túlélésnek.

És mert a nagyszüleink öröksége volt a kommunista szombat, a dolgozó népért, és a hazáért eszméje, a mi szüleink is ingyen dolgoztak, ingyen adták az életük egy részét, ingyen hittek valamiben, amit a fal, a burok jelképezett.

A kérdések így nem vádpontok, csak felvetések maradtak, fura sugallatok egy olyan világról, ahol a gyerekek, mi, a jelen emberei máskép, talán majd jobban és végre abba jövőbe élhetnek, amit ők a szüleink és a nagyszüleink tartottak, mert az maga a megtestesült álom.

És ekkor – máig emlékszem rá, újból és minden fura iszonyatával beköszöntött egy új háború. És bár nem voltak ágyúk, nem voltak lövegek, nem masíroztak katonák és nem lángolt a világ, mégis…

…hogyan mondjam?

Emlékszem, amikor bezárt az újpesti gyapjú, majd nem sokra rá csepeli posztó is. A fal leomlott, és magával rántott mindent, ami alatta volt.

Mérhetetlen és elképesztő pusztítás vette kezdetét, amiről mintha senki sem akart volna tudomást venni, pedig olyan iszonyatként jelent meg, olyan elemi és mindent elsöprő rettenetté változott, ami megölte azokat, akik ott álltak negyvenöt ével korábban a romokon, feláldozták a fiatalságukat, a reményeiket, a mindennapjaikat, és a saját testükből adtak új életet annak a helynek, ami ma, és most Magyarország.

Újjáépítettek valamit, ami kézen közön korábban elveszett, ami koromból és piszokból, munkásszállók tömegnyomorában kapott új arcot, új testet, és vált azzá, ami aztán a szüleink…

Negyven évesen fogtam fel mi is történt azokban a napokban.

Rendszerváltás – mondták a tömegek.
Új remény! – mondta a politika.
Szabadság! – sugallta a remény.

Pedig abban a percben, a lábaim alatt égett hamuvá, amit a nagyszüleim és a szüleim építettek az országnak.

 

A második világháború után létezett az a generáció, akik évekig éltek romok között, sittet rakodva, egy - utólag elnyomónak, az újjáépítés idején azonban érték és mértéktartónak tekintett politikai eszme lángolásában.

 

Nyár volt, amikor Csepelre költöztünk. A panelházak között még évekig ott volt a homok fújta grund, a rengeteg építkezés miatt hungarocell várakat húztunk fel, és a földhányások oldalába ugráltunk le, ejtőernyőst játszva. Mindenhol óriási kábeldobok, betonelemek, és vasszerkezetek voltak, és a nyolcvanas évek panelgyerekeként én is nyakamban hordtam a lakáskulcsot.

Két nagy és gigászi újjáépítés volt az országban.

Egyiket a nagyszüleink, a másikat szüleink hajtották végre.

Majd amikor eljött az idő, és a fal össze, vagy még inkább ránk omlott, mindazt, ami a miénk volt, amit nekünk a jelen gyerekeinek a szüleink és a nagyszüleink építettek, amihez békekölcsönt és kommunista szombatot, időt, energiát, és verejtéket adtak…

…mindazt eladtuk.

Egy ígéretért, ami azt mondta: - ha eladod, akkor jobb lesz.

 

Ekkor az új eszme, ami nem azt kérte tőlem, hogy építsek, adjak, vállaljak áldozatot, csak vásároljak, megtanított arra, hogy a munka, az áldozat a vállalás olyan ideológia, amit el kell feledni, mert…

…mert nincs pénzen mérhető értéke.

Az új idő azt kérte, feledjem el a nagyszüleim nyomorát, és éhezését, és a szüleim kommunista szombatjait. Feledjem el, hogy az országot az emberek építik, az emberek áldozata teszi azzá, ami és fogadjam el azt az ideológiát, hogy a dolgok értékét nem az határozza meg, hogy én (a szüleim, vagy a nagyszüleim) mit adtunk érte az életünkből, milyen áldozatokat hozunk meg csak az, hogy miként árazzuk ezt be.

Így én is beleálltam és az új ideológiát követve elfeledtem a nagyszüleim életét. Megtagadtam a munkájukat, elhazudtam az életüket, elfeledtem, hogy az út, amin járok, a ház, amiben élek, az ország, ami a testem része magán viseli a nagyszüleim, és a szüleim keze nyomát, a falakba, a kövekbe, a vasba…

…az életben van ott nagyapám már örökre lehunyt szeme, nagyanyám dolgos két keze, apám vénülő életének legszebb évei, édesanyám hajának barnája.

Megtagadtam azt, aki vagyok.

Megtagadtam az időt, megtagadtam azt az értéket, amiért ők éltek.
Mert a munkájukat azonosítottam egy ideológiával, egy eszmével, egy élethelyzettel, és egy korszellemmel.
Mert gyávának és megalkuvónak hittem őket, akik újjáépítették az országot, akik éltették és életben tartották a rendszert, akik időt, és energiát áldoztak valamiért, amit ma Magyarországnak, a hazának nevezek, és amit – mikor azt hitték, hogy ezzel nekem tesznek jót – odadobtak, felégettek, elpusztítottak.

Értem.

Értem a gyerekükért eldobták, elégették közel ötven év munkáját, az emlékeiket, a múltjukat, minden felvállalt áldozatukat.



A másodikat már Csepelen kezdtem el járni, és máig emlékszem, hogy szombaton is volt iskola. A szüleim kommunista szombatra mentek, azaz ingyen, bérmentve bementek a munkahelyükre, és ledolgoztak egy fél, vagy egész műszakot.

Mert ezt tekintették helyesnek.

A nagyszüleim ugyan ezt megtették, csak ők néha a hétköznapokat is ingyen adták, és részt vettek a békekölcsöntől kezdve minden kezdeményezésben, ami gyorsította az újjáépítést, az ország feléledését.

És itt vagyunk mi.

A jelen, az újkor, a mai idők emberei.

Amit a nagyszüleink és a szüleink építettek mára elveszett…

…vagy fedezetté vált.

Eladtuk és feléltük, kergetve a színes ábrándokat, amik azzal kecsegtetnek, hogy minden elérhető, minden megkapható, minden itt van előttünk.

Az ország így lett üres zsák, lassan száradó magokat zörgető tökhéj a sivatag közepén.

Emlékek és érvek egy elbukott időről, amikor mást és másképp láttak és értékeltek a szüleink, akik azt képzelték nincstelenek, pedig mindenük megvolt, mert saját áldozataik révén öröktől fogott joguk volt birtokba venni azt, amit a saját kezükkel építettek. És bár a rendszer, az eszme azt sugallta, semmijük sincs, a test, az ország megvolt. Érték és tartalom állt a mindennapok kiszolgáltatottsága felett és a gondoskodó, a mindig őrt álló állam, ha ideológia hazudva is, de…

…de az övék volt.

 

Ma lakat van a váron, a lánchídon.

A lakaton egy szó: adósság.

És ha az ország, a haza, egy adós, akkor én, a gyerek, a múltat megvető, lenéző, és minduntalan hibáztató gyerek vajon mi vagyok?

Adós.

 

 

Arra kértelek, hogy ma egy kicsit másképp, egy kicsit máshogy beszélgessünk.

Ha ma körültekintesz, mit látsz?

Én azt, amit a nagyszüleim és a szüleim adtak, és ami mára kézen közön de áruvá silányítva van leláncolva, rajta egy mocskos számmal, egy árcédulával, ami azt mondja, azt ordítja a képembe, hogy a nagyszüleim, a szüleim áldozata egyszerűen pénzre váltható…

…adósságra.

Hogy az a fal, az a híd, az a gyár, amit az én családom, az én vérem, az én őseim raktak, amiért ők adták oda az életük egy részét, ingyen, és boldogan, hogy nekem jobb legyen, az mára csak munkaóra, rezsiszámla, és adósságlevél, amin a családom élete, munkája csak egy árcédulára firkált szám.

Nagyszüleim ezért robotoltak?

A szüleim ezért áldozták az idejüket?

Ennyit érnek nekem?

Ennyit ér az életük nekem?

Mondd! Neked mennyit érnek a szüleid, mennyit érnek a nagyszüleid? Mennyi pénzt, mennyi időt, mennyi energiát jelentenek neked? Mi az ami rájuk gondolva eszedbe jut.

Mi az amit ha a szüleidre, nagyszüleidre emlékezel érzel?

 

 

Szeretnék veled másképp beszélni.
Szeretnék, de rettegek, hogy nem akarsz, vagy nem tudsz megérteni, mert elvesztettél valamit, amit én is csak nehezen találtam meg pár éve.

A kérdés egyszerű, mégis iszonyatosan nehéz a válasz.

Mi az a jelenben, ami téged méltóvá tesz hozzájuk, a szüleidhez és a nagyszüleidhez?

Mi az az áldozat, ami az ő áldozatukhoz mérhető, vagy fogható?

 

Álmokon járunk, és ideálok mentén szerkesztünk hazug ábrándokat egy olyan élet sivár hétköznapjaiban, amikor minden öröm forrása a dolgok értékítéletéből fakad.

Azzá lenni, annak hinni önmagunkat, amit megveszünk, megszerzünk, és a mellünkre tűzve mutatunk másoknak, csak szemfényvesztés.

Nagyszüleim kopott ruhájának egy-egy foltja mögött komolyabb és mélyebb értékvetés húzódott, mint azt ma hinni merjük.

Apám lúgtól mart keze, anyám fájó lábai? - Ezek nem pénzen mérhető értékek.

Apám mára szinte vak, édesanyám haja hófehér. Nagyapáim emlékét a múló idő úgy itta fel, mintha soha, semmit nem tettek volna le a jelen örökké éhes gyermekeinek asztalára, hiszen mi, a falánk utókor nem látjuk, hogy az étel alatt ott a tányér, és az asztal, és mindez ott áll a földön, azon a talapzaton, amihez a nagyszüleink mindennapjaik majd egészét, mint időt, értéket, munkát…

Az életüket adták.

Korszakok omlanak össze, hit és prédikáció kíséri Krisztust az új megfeszítés felé, miközben mi, pattogatott kukoricát majszolva állunk az út szélén, fényt villogtató technokrataként lógva a virtualitás köldökzsinórján, és betegen üres arccal bámulunk magunk elé.

Elvesztettük az ideáljainkat és az álmainkat. Gyermekkori képregény-mesék hőseit imádjuk, miközben lassan megfeledkezünk az életünk hőseiről. Nem látjuk, honnan jövünk, és nem érdekel hova tartunk.

Elveszett az érték, de maradt az éhező vágy.

Porba hullt a remény, de helyette ott a választék, és az irigység, ami új motorként hajt bennünket a következő kirakathoz, a következő pénztárgéphez.

A lopás fétis, a csalás életcél.
A nő eszköz, a férfi igavonó.
A gyermek csak báb, a holnap egy olyan ígéret, ami nem ad sem hitet se, reményt.

Ez lenne az az élet, amire vágysz?

Ezt szeretnéd?

 


A döntéseink meghatároznak minket, és azt a környezetet azt a világot, amiben létezünk.
Ez felelősség.
Új gondolat, új értékvetés

Úgy döntöttem úgy teszek, mint a nagyszüleim és a szüleim.
Építek valamit, amit odaadhatok a gyerekemnek, amit nem terhel adósság, amin nincs árcédula, amit nem kell szégyellnie, amit nem kell imádnia, és ami nem kéri, hogy új ideológiát adjon a mindennapjaihoz.

Ez az én döntésem.

De talán nem csak az én utam.

Ha úgy véled benned is van erő, képesség és akarat, ha úgy érzed van mód és lehetőség egy új – talán jobb – életminőséget lealapozni, valahogy úgy ahogy a nagyszüleink tették, ha kész vagy áldozatot hozni, adni akkor, amikor neked sincs semmid, amikor a régi és új fundamentum közé kész vagy hidat verni, akkor…

…akkor nem leszel egyedül.

Mi itt vagyunk a romokon.
Fogjuk a téglát, rakjuk a falat.

Ma még ugyan kevesen…

…de velünk vannak a nagyszüleink és a szüleink.
Példájuk, emlékük, tetteik és vállalásaik eszméje egyszerű.

Ma én és te vagyunk az a lázadó gyerek, akinek nincsenek álmai, aki nem tud megfeledkezni a kritikáról, nem tudja miként megélni a hitét, miközben kezében tartja holnap ígéretét, a saját gyermekét.

Ez a pillanat talán felülír mindent.

A lázadás ma építő eszme, ami elveti a rendszer diktálta értékvetést, Miközben feltépi mellén a bőrt, és hagyja, hogy a cselekvés a lélekbe tetoválja a legmocskosabb és mégis leginkább felemelő és legősibb igazságot:

Nem számít, ki vagyok!

Csak a gyerek fontos! Életben kell tartanom, vagy el kell pusztulnom!

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://shepherdszerint.blog.hu/api/trackback/id/tr812067019

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Antal Kormányos 2017.01.01. 12:14:11

Ez a mi történetünk, az írásban minden benne van annak aki átélte, nem lehet hozzátenni semmit!
Annyit azért pesszimizmus nélkül hogy a szép jövő egyre távolabbinak tűnik, legalább is a békés!

Facebook oldaldoboz

süti beállítások módosítása