Nagy vihart kavart Márki Zay Péter "gyermekneveléssel" kapcsolatos állásfoglalása. Én ma ehhez a témához szeretnék szólni a magam "szokott" módján. Szeretném leszögezni, hogy nincs se pszichiáter (Ő írhat fel gyógyszert), se pszichológus képesítésem, "csak" apuka vagyok (23 éves a lányom).

Szeretném jelezni, hogy ma rengeteg (értsd: eszelősen sok) teljesen félre, illetve meg nem értett, emiatt aztán problémás gyerek és/vagy fiatal van, aminek a gyökere - ez magánvélemény - nem abban van, hogy egy gyereket vertek vagy sem, hanem abban, hogy kapott-e bármilyen nevelést, vagy sem. 

Hideg és durva közönnyel ki merem jelenteni, hogy a modern gyermeknevelés teljes és totális csőd, a szülők jelentős hányada arra sem alkalmas, hogy egy cserepes petúniát életben tartson az ablakban, és a társadalom majd egészen súlyosan összekeveri a nevelés és az oktatás fogalmát és szó szerint nem tudom, hogy sokan miért is akarnak, vállalnak gyereket?!

A szülői társadalom voltaképp maga is gyermeki problémákkal küzd, stresszes, elnyomott, meg nem értett, kirekesztett, stb... 

Magyarország (oké az egész világ) olyan mint egy neurotikus betegeknek fenntartott intézmény, ahol mindenki okos, okosabb, még okosabb tippekkel áll a gyermeknevelés finoman fogalmazva bonyolult rendszeréhez, azt képzelve, hogy van egységes, komplex, minden gyerekre igaz, nevelési alapelv, vagy eszme, amit minden szülő, és nagyszülő simán felvállalhat.

Apaként abban vagyok egyedül biztos, hogy a nevelés és az oktatás gyakorlatilag egyetlen jelenkori módszere sem képes a gyorsan változó világ rezgéseit kellően hatékonyan közvetíteni. A gyerekeink egyszerűen - ez az utóbbi 25-30 évre kifejezetten igaz, minden nap új, újabb, még újabb életszervezési rendszerben vannak jelen, ahol a trend, a külsőség, a divat, az imidzs, az információk óránként rajzolnak új és új emberi értékrendeket, ahol a jó, a rossz, a szép, a csúf, a nemes és a gonosz fogalmai egyszerűen elvesztették értelmüket.. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs megoldás, vagy nincs lehetőség jó apává, vagy jó anyává válni. És pláne nem azt jelenti, hogy a gyerekek el lennének veszve. 

Az én privát és nyilván sajátos véleménye az, hogy a családi értékek és normák megalkotása jelenthet stabilitást a gyereknek ebben a rohanó világban. Ha a minta, a példa, az életmód, a ritmus, a modell érthető, világos, egyértelmű üzenetet hordoz, akkor a család olyan szigetté tud válni, ami a világ hánykolódó óceánjainak a közepén állva is képes menedéket nyújtani a gyereknek. 

És én - ez megint privát vélemény - azt látom, hogy a szülőkben nincs akarat ennek a szigetnek a megépítésére, mert önmaguk életének megélése fontosabb, mint a gyermekük életének védelme. 

Tudom ez súlyos és durva ítéletnek hangzik és szeretnék előre mindenkit megkövetni, aki úgy véli, úgy érzi, hogy helyt tud állni ebben hatalmas feladatban.

Az, hogy Péter veri a gyerekeit - szerintem - nyelvi túlzás és a társadalmi képmutatás példája! Péter fegyelmez! És én magam nem tudom elképzelni, hogy ártani akarna a gyerekének, vagy ártott nekik! Azt vélelmezni, hogy ez erőszak, terror, stb. önmagunk tudatlanságának beismerése. 

Apa vagyok! A lányomért bármikor, bárkit, bármikor megölök, rút és kíméletlen módon, majd elásom a kertben, és cseppnyi lelkiismeretfurdalást sem éreznék. Ez persze nem mentség és nem is kifogás. Szimpla tényközlés.

Amit a lányom is tud!

Érti és ez neki biztonságot adott, mert a családban vannak szilárd, fel nem rúgható szabályok. (Amiket most nem mondok el, mert ez a MI családunk és úgy vélem nem írhatom elő senkinek, hogy miként nevelje a porontyát.)

DE AZT IGEN, HOGY MEGTEGYE!

NEVELJEN!

Én azt látom, hogy a gyerekeinket elhanyagoljuk. Nem kapnak érzelmeket, értékeket, célokat, ideálokat. De cserébe a világ által ránk erőszakolt pénzen megvehető értékrendjét vénásan adjuk nekik a TV és az Internet révén. Persze nem szabad ezektől eltiltani, de meg kellene tanítani a kezelésre, a kételkedésre, a kérdésfelvetésre, arra, hogy az információt szűrni kell! 

De ezt, miként tegye meg az a "felnőtt" társadalom, ami maga is vakon bedől átlátszó és teljesen vállalhatatlan társadalmi, szociális, közéleti, politikai híreknek? Mégis miként akarunk jó szülők lenni, ha nem vagyunk elég bátrak, merészek és nyitottak megérteni a változó világ veszélyeit?

Mégis, milyen szülők vagyunk, ha azokat a hibákat, amiket percenként elkövetünk, a gyerekeinken számon kérünk? 

Miként tilthatjuk/büntethetjük a szexet, az alkoholt, a dohányzást, a horrorfilmeket, vagy a sárban ugrálást, amikor életünk és mindennapjaink alapvetése az, hogy érzelmek nélkül kefélünk, ájulásig iszunk, lánc dohányzunk, füvezünk, ne adj isten szívunk egy kis anyagot, miközben hajnalig nézünk "felnőtt" filmeket?

Társadalmunk durván képmutató, primitíven közönyös, ostobán mohó, önzően falánk. 

A mának, a percnek, a jelennek élünk. 

Vásárolunk, címeket hajkurászunk, pénzért kepesztünk, miközben felnő mellettünk a sokadik érzelmeket és értékeket éhező generáció, akinek csak annyit tudunk megtanítani, hogy ne kérdezzen, ne vitasson, ne kételkedjen, nem legyen bátor, merész, és egyedi...

Nem tanítunk, de elvárások ezreit támasztjuk azzal a gyerekkel szemben, aki még épp csak tapasztalja azt a világot, amiben mi teljesen és totálisan el vagyunk tévedve!

Lányom van.

Okos, kedves, jóindulatú, ugyanakkor merész, arrogáns, kételkedő, bizalmatlan, mégis nyitott szívű és gondoskodó. 

És ha 20 éve tudom azt, amit ma, lehet, hogy nem lenne jobb ember... 

...DE ÉN AZ LEHETNÉK!

Mert míg mi neveljük a gyerekeinket, ők tanítanak! 

Engem a lányom tanított meg arra, hogy miként legyek "jó" apa. 

Mert megtanította, hogy engedjem élni, miközben együtt fedeztük fel az emberi létezés határait és a szeretetet. 

Szülőnek lenni a jelenben olyan próbatétel, amibe folyamatosan elbukunk, mert olyan célokat tűzünk ki a gyerekeink elé, amiket nem az emberi értékrend, a civilizáció csodái, csak a Tv és az Internet pénzvadász szörnyei kreálnak. 

Én vagy a pedagógus nagyszülők házában, vagy paraszt nagyszüleimnél klottgatyában, mezítláb, egy bihari faluban töltöttem a nyaraim, állatok, növények és jóravaló parasztemberek között. Senki sem tanított, talán csak a közeg, az élettér és mindenki, akivel találkoztam.

Tanított a zsíros kenyér, a hajnali kelés, az udvar, a kút, az este hazaballagó tehenek, a nagyszüleim, akik emlékét hideg márványtáblák jelzik...

Tanultam műbőrözni, fotózni, puskával lőni!

Hagytak élni, lélegezni, tapasztalni. 

Megtanultam szeretni, kérdezni, látni és felfedezni. 

Lehettem koszos, csipás, kócos. 

Felültettek a lóra és a szekérre, ittam tejet rocskából, és fogtam békát az árokparton.

És este könyvet adtak a kezembe, vagy míg nem tudtam olvasni, hát meséltek...

...de szájba vágtak, ha csúnyán beszéltem.

Vertek?

Lehet!

Éltem?

Biztos!

Életem, hangom, tudásom, értékrendem ott lapul a szüleim és nagyszüleim lelkében épp úgy, mint a kezükben, ami odavágott, ha vétettem a szabályok ellen. 

Követtem a nevelési elveiket?

Ritkán!

Ettől Ők rossz emberek?

Nem!

Én rossz volnék? 

Lehet!

És a lányom? Ő rossz? 

Nem. De más mint én, más mint a szüleim és a nagyszüleim. Ő ennek a kornak, ennek az időnek, ennek az érának az embere. És én csak felkészíthettem minderre. De élni már neki kell benne!

Shepherd